500 lépés Magyarországért

Kelet-Európa városait járva gyakran érezzük mi is elveszettnek magunkat, ha éppen semmi nincs a helyi nyelven kívül a pályaudvarokon / buszmegállókban / köztereken kiírva, és éppen nem találunk senkit, aki értékelhető szinten beszélne angolul.

Vessünk egy pillantást Budapestre ebből a szempontból! Néhol, ötletszerűen, jobb-rosszabb helyesírással már most is vannak kitéve angol feliratok a BKV járművein és a pályaudvarokon, de ennél mehetnénk sokkal tovább is annak érdekében, hogy Budapestet egy, a külföldi turisták és itt élő külföldiek számára barátságos nagyvárossá tegyük. Kimondhatnánk törvényben, hogy minden köztéri tájékoztató feliratot kötelezően fel kell tüntetni a magyaron kívül angol nyelven is. Ugyanez vonatkozhatna a hangosbemondón elhangzó közlekedési tájékoztatókra, kormányzati és önkormányzati honlapokra, stb. Továbbá felállhatna egy kormányhivatal arra, hogy egységes minőségben elvégezze ezeket a fordításokat, és ellenőrizze, hogy a törvény szellemének megfelelően tényleg kétnyelvűek-e a feliratok. Célnak kellene lennie annak is, hogy minden kormányhivatalban és okmányirodában legyen legalább egy olyan munkatárs, aki folyékonyan beszél angolul, és ki tud szolgálni külföldieket.

Mindez nem kerülne hatalmas összegekbe, sokkal inkább koordinációt és odafigyelést igényelne, de radikálisan javíthatna a külföldiek országunkról szerzett benyomásain.

Kiszakadva egy pillanatra a konkrét közpolitikai javaslatok listájából, gondoltuk, hogy megosztunk egy grafikont, ami az Eurostat adatai alapján készült, és jól mutatja Magyarország balkanizálódását, azaz gazdasági leszakadását a visegrádi országoktól és egyre közelebb kerülését a balkáni országokhoz.

És hogy mi kellene ennek a folyamatnak a megállításához? Elsősorban szerkezeti reformok, tehát olyan, a társadalom működését alapvetően jobbá tevő lépések, amiket mi is javaslunk ezen a blogon. Nem pedig néhány évente átcsoportosítani az adónemek között, nyugdíjakat emelni majd csökkenteni - erre a vergődésre szép számmal láttunk példát a különböző kormányoktól az elmúlt években.

Innen folytatjuk a következő posztban - addig elmélkedjünk ezen a grafikonon, hogy hová jutottunk ez elmúlt években, és miért van szükség arra, hogy változtassunk.

(Zárójeles megjegyzés a végére: az Eurostat adataiban nincsenek még 2013-as adatok és teljes körű előrjelzések, de a leszakadásunk ezek alapján is folytatódni látszik.)

Miért van szükség arra a XXI. században, hogy a mindenkori országgyűlési / önkormányzati / Európai Parlamenti választások és népszavazások napján az ember fogja a motyóját, és elzarándokoljon a legközelebbi szavazókörbe, ott találkozzon az Állam képviselőivel, húzzon egy ikszet egy papírra, azt urnába dobja, amit majd az este folyamán a már 14 órája malmozó szavazatszámlálók összesítenek egy nagy hajrában? Miért fizetünk a lebonyolítási költségekre (bérekre, papírokra, stb) minden egyes alkalommal milliárdokat?

Rendelkezésünkre áll a magyarország.hu infrastruktúrája, egy viszonylag egyszerű IT-fejlesztéssel megoldható lenne, hogy az állampolgárok egyedi azonosítás után belépjenek ide a megadott időintervallumban, és elektronikusan adják le a szavazatukat. Technikailag megoldható, hogy utólag ne lehessen visszakövetni, hogy ki milyen szavazatot adott le, csak a szavazás megtörténtének tényét, így a titkos szavazás is biztosítható.

Nem is kell annyira messzire menni, hogy lássunk erre egy már működő példát: Észtországban már jó néhány éve van erre lehetőségük az állampolgároknak.

Természetesen ez nem fogja azonnal egy csapásra megszüntetni a választások megszervezésével járó költségeket, hiszen meg kell hagyni a lehetőséget eleinte az állampolgároknak, hogy igényük szerint személyesen szavazhassanak, azonban az elektronikus szavazás bevezetésével fokozatosan csökkenhetne a legyártandó szavazólapok és távlatilag a szavazókörök száma is, míg végül évtizedek múlva a papíron történő szavazás igazi kuriózummá válhatna, amire talán csak a megyeszékhelyeken és Budapesten lenne lehetőség... Mentesítenénk az államot a hatalmas költségektől, az állampolgárok pedig a szavazási rituálé helyett a családjukkal tölthetnék az időt, vagy kirándulhatnának egyet egy szép tavaszi hétvégén.

Az elmúlt évtizedben Magyarországon is szép számmal kerültek kiépítésre térfigyelő kamerarendszerek, és nem véletlen, hogy rengeteg bűncselekmény felderítéséhez ezek adják a döntő bizonyítékot és segítséget a nyomozó hatóságoknak.

Az USA-ban és Nyugat-Európában is folyamatosan terjednek ezek, de még szélesebb körű alkalmazásuknak gátat szabnak a személyiségi jogi aggályok: senki nem szereti, ha az állam kéretlenül kémkedhet minden lépése után. Ha azonban sikerülne ezeket az aggályokat megfelelő jogi garanciákkal kezelni - és Magyarországon a "kétharmados felhatalmazás" miatt éppen adott a lehetőség erre, akkor még nagyszabásúbb akciókra lehetne felhasználni a kamerákat. Néhány ötlet az alkalmazásra:

-Gyalogátkelő-helyek megfigyelése: automatikus bírságolás azoknak az autósoknak, akik nem engedik át a zebrán átkelni akaró gyalogosokat

-Követési távolság figyelése és betartatása autópályákon

-Bűnözők kiszűrése a tömegből: ehhez nem kellene más, mint egy fejlettebb arcfelismerő-rendszerrel kombinálni a közterületre telepített kamerarendszereket

Mint említettem, tisztában vagyok az ehhez hasonló intézkedésekkel kapcsolatos személyiségi jogi aggályokkal, de meggyőződésem, hogy ilyen intézkedésekkel egy új szintet lehetne elérni különböző területeken az állampolgári normakövetésben.

Viszonylag kevesen tudatosítják azt magukban, hogy az úgynevezett bruttó fizetésük után (amiből az SZJA, TB- és nyugdíjjárulékok kerülnek levonásra) a munkáltatójuk még egy további 27%-os szociális hozzájárulási adót is fizet, aminek célja a TB- és nyugdíjkasszák tetemes hiányának foltozgatása.

A 27%-os munkáltatói adó érdekessége az, hogy közgazdaságilag nézve nem egyértelmű, hogy ez az adó valójában a munkáltatókat vagy a munkavállalókat (is) terheli-e. Ennek megértéséhez képzeljük el, hogy mi történne, ha egyik napról a másikra eltörölnék ezt a munkáltatói adónemet! A vállalkozások egyik lehetősége az lenne, hogy megtartják maguknak az ebből realizált hasznot. A másik lehetőség, hogy a visszakapott adó egy részét arra fordítják, hogy emeljék a béreket, annak érdekében, hogy tehetségesebb munkavállalókat vehessenek fel dolgozni, vagy éppen hogy megtarthassák a meglévőket. Ha a nyereségük csak egy részét használják is fel erre, a munkavállalók akkor is jobban járnak...

De ettől a szemponttól eltekintve is: végső soron minden adót a népesség és a dolgozók fizetnek meg, bújtassák azt akármilyen formába is. Annak érdekében, hogy ezt a munkáltatói adót transzparensebbé tegyük, és hogy a munkavállalók jobban megérthessék, hogy mennyibe is kerül valójában a foglalkoztatásuk és mennyi az adóteher, a következő javaslatot tennénk: hajtsunk végre valódi szuperbruttósítást!

Ez azt jelentené, hogy adjuk hozzá a 27%-os munkáltatói adót az eddigi bruttó fizetéshez, és az egy képzett szuperbruttóból vonjuk le az adókat és járulékokat a bérpapíron! Aki tehát eddig 100 Ft-ot keresett, keressen innentől 127-Ft-ot, amiből kerüljön levonásra 27 Ft-nyi szociális hozzájárulási adó, 16 Ft-nyi SZJA, stb. Könnyen belátható, hogy ez a könyveléstechnikai megoldás nem változtatna sem a vállalkozások, sem a munkavállalók, sem az államháztartás bevételi-kiadási helyzetén. Világossá tenné azonban minden dolgozó magyar ember számára azt, hogy még az egykulcsos adó világában is a munkáltatója által rá költött minden 100 Ft-nak csaknem a fele az állam zsebében landol. És ebből kiindulva talán érdemi beszélgetés kezdődhetne arról a társadalomban, hogy mi az adóztatás és a közkiadások optimális szintje...

Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért annyi adóellenőrt alkalmaz a NAV, amennyit jelenleg, illetve hogy miért éppen annyi adóellenőrzést végeznek, amennyit. A válasz, bármit is kapnánk az illetékesektől, valószínűleg nem lesz tudományosan megalapozva, és az igazság valószínűleg az, hogy különböző szervezeti érdekek és hagyományok alakították ki az adóellenőrök jelenlegi számát.

Pedig nekünk, az adóját rendesen fizető többségnek, az lenne az érdekünk, hogy a NAV annyi adóellenőrt foglalkoztasson, amennyit még közgazdaságilag érdemes. Mit jelent ez pontosan? Meg lehetne vizsgálni, hogy egy adóellenőr foglalkoztatása mennyibe kerül a költségvetésnek egy adott évre. Ezt szembe kellene állítani azzal a többletbírság-bevétellel, amit egy plusz adóellenőr beállítása hoz a konyhára. A provokatív állításom az, hogy mindaddig folytatni kellene az adóellenőrök toborzását és felvételét, ameddig a két tényező nem egyenlíti ki egymást, tehát amíg egy új adóellenőr több adóbírságot generál, mint amennyibe kerül.

Ezzel elérhetnénk azt, hogy az adócsalások száma az adóellenőrök optimazizált száma által a lehetséges minimumra lenne leszorítva. És hogy a logikát tovább fejlesszük: az adóellenőrök és vezetőik bérezésében drasztikusan emelni kellene a mozgóbér szerepét, pl. hogy minden behajtott adóbírság x%-a az ő bérükhöz adódna.

Úgy hiszem, egy ilyen rezsim megvalósítása után már pár éven belül egy új országban élhetnénk, ahol a feketegazdaság súlya dramatikusan lecsökkenne...

Időről időre lehet statisztikákat hallani arról, hogy mennyire siralmas a magyarok nyelvtudása. De nem kell a számokhoz nyúlni, hogy ezt belássuk: személyes élményem volt idén májusban, hogy Amszterdamban egy külvárosi Media Markt pénztárosa folyékonyan és hibátlan angolsággal magyarázta el a vásárolt termék garanciális feltételeire vonatkozó tudnivalókat, míg éppen ma egy budapesti Sparban nekem kellett tolmácsolnom egy hevesen gesztikuláló pénztáros számára, aki a külföldi vevő Áfás számla-igényével kapcsolatban akart tisztázni valamit - természetesen kizárólag magyarul.

Az észak-európai országok lakossága remek angol nyelvtudásának egyik titka (nyilván a közös germán nyelvcsaládhoz való tartozás is segít nem keveset!), hogy ott a mozikban és a TV-ben az angol nyelvű filmeket tipikusan nem szinkronizálják, hanem felirattal vetítik. Ily módon a lakosság rá van kényszerítve, hogy az esti TV-nézés vagy hétvégi mozibajárás során hallgassa az angol szót, és így bizony elég sok ragad is rájuk.

Ezt viszonylag egyszerűen megtehetnénk Magyarországon is, sőt, a feliratozás nemzetgazdasági szinten jóval olcsóbb is lenne, mint a rengeteg szinkronszínész eltartása. Először nyilván nagy lenne a felháborodás a TV-nézők között, de pár hónap alatt gyorsan megszoknák. Ehhez persze kellene egy bátor politikus, aki vállalná a néhány hónapnyi népszerűségvesztést, és szembe merne menni a szinkronszínészek lobbijával is...

Míg sok szó esik mostanában a "rezsicsökkentésről", illetve ennek kapcsán arról, hogy a lakossági energiaárak mennyivel magasabbak, mint Európa más országaiban, sokkal kevesebbet beszélünk arról, hogy a lakosság mobiltelefonálásra fordított kiadásai abszolút értékben (!) magasabbak, mint például a nálunk sokkal fejlettebb Németországban.

Mi ennek az oka? Legfőképpen az, hogy míg Magyarországon érdemben 3 mobilszolgáltató versenyzik az ügyfelekért (a Tesco belépése virtuális szolgáltatóként nem változtatott a versenyhelyzeten érdemben, mert a Tesco kizárólag a márkahűséget meglovagolva próbál ügyfeleket szerezni, és árazásban - vélhetően a Vodafone-nal kötött saját árazási megállapodása miatt nem próbál vagy nem tud versenyezeni), míg Németországban szolgáltatók és virtuális szolgáltatók tucatjai tesznek arról, hogy az árverseny alacsonyabbra szorítsa a lakosság kiadásait.

A virtuális szolgáltató egy olyan szolgáltató, amelyik nem rendelkezik saját adótornyokkal és frekvenciával, hanem a az ilyenekkel rendelkező szolgáltatóktól vásárol frekvencia-kapacitást, és azt értékesíti tovább a fogyasztóknak. Ez elviekben a frekvenciát értékesítő szolgáltatónak is érdekében áll, hiszen ezáltal továbbértékesítheti az egyébként nem használt kapacitásait. Állami szabályozás hiányában azonban olyan árat fog megszabni, hogy a virtuális szolgáltató ne vághasson alá az ő fogyasztói árainak, és ne alakulhasson ki az árverseny ördögi spirálja.

Mi lenne hát a megoldás? Az államnak köteleznie kellene a magyarországi szolgáltatókat, hogy ha vannak erre jelentkezők, önköltségi áron értékesítsék tovább virtuális szolgáltatóknak a nem használt frekvencia- és adótoronykapacitásukat. Ezáltal megérné új szereplőknek belépni a piacra, akik vélhetően piacnyerés végett leszorítanák az árakat.

Mondani sem kell, hogy ez egy sokkalta hatékonyabb és olcsóbb megoldás lenne, mint egy negyedik, állami szolgáltató gründolása és hálózatának kiépítése nulláról...

Legutóbb azt vizsgáltuk, hogy a magyar költségvetés arányosan keveset fordít oktatásra. Ugyanakkor az is igaz, hogy a jelenlegi kiadásokat is lehetne ésszerűsíteni.

A tanárok sokszor panaszkodnak, hogy alulfizetettek. Tény, hogy egy 15 éves tapasztalattal rendelkező általános iskolai tanár hazánkban vásárlóerő-paritáson (vagyis az eltérő árszínvonallal korrigálva) évi 13 ezer dollárt keres, míg az OECD átlaga 38 ezer dollár. Kizárólag a szlovák tanárok keresnek kevesebbet. Azonban Magyarországon nem csak a tanárok, de nagyon sok más szakma fizetése marad el a többi fejlett országétól, így inkább a relatív fizetés a lényeges.

Egy általános iskolai tanár a diplomások átlagfizetésének 58%-át kapja kézhez Magyarországon. Ugyanez az arány a fejlett országokban 82%. Ez azt jelenti, hogy a magyar tanárokat a társadalom alulbecsüli más diplomás szakmákhoz képest. Vannak országok, ahol egy átlagos tanár többet keres, mint egy átlagos diplomás, ott ugyanis a tanári szakmát olyan fontosnak tekintik, hogy ezt anyagilag is megbecsüli a társadalom. Ilyen például az oktatásközpontúságáról ismert Dél-Korea, valamint Kanada, Új-Zéland, sőt, még Spanyolország is.

Azonban azt is figyelembe kell venni, hogy mennyit tanít egy átlagos tanár. Nos, egy magyar általános iskolai tanár éves szinten 604 órát tanít, míg az OECD-országokban ez átlagosan 790 óra (pl. a németeknél 804, a finneknél 680, míg az USÁ-ban 1097 óra), vagyis 30%-kal több. Hozzá kell tenni, hogy a magyar tanárok sok adminisztratív munkát végeznek, vagyis összességében nem dolgoznak kevesebbet, ellenben olyan feladatok is rájuk hárulnak, melyeket alacsonyabb végzettséggel is el lehetne látni.

Hasonlóképpen érdekes az egy tanárra jutó diákok száma. Egy hazai tanárra átlagosan 11 diák jut, ami jelentősen elmarad a fejlett országokban jellemző 15 főtől. Például egy német tanárra 16, egy britre 20 diák jut.

A fenti ábra bemutatja, hogy hogyan viszonyul az egy tanárra jutó diákok száma (vízszintes tengely) és a tanárok relatív fizetése. Magyarország (piros kör) a bal alsó sarokban helyezkedik el, ami azt jelzi: túl sok a tanár, és túl keveset keresnek.

Ezért a mi lépésünk: csökkentsük az általános iskolai tanárok számát kb 20%-kal, és a felszabaduló forrásokból emeljük a tanárok fizetését legalább 15%-kal. Mindeközben a fennmaradó spórolt összeget arra lehet fordítani, hogy az adminisztratív feladatokat alacsonyabb végzettséggel bíró, ezáltal alacsonyabb bérrel bírók lássák el, hogy a tanárok tudjanak a tanításra koncentrálni.

Az életpályamodell bevezetése pozitív irányba hat a növekvő óraszámok szempontjából, továbbá sokak számára valamelyest javította a kereseteket, azonban a tanárok számának kérdésével nem foglalkozott (az elmúlt 8 évben a tanárok és a diákok száma azonos mértékben mozgott), míg a mi javaslatunk ebből az irányból fogná meg a kérdést. Megjegyzendő továbbá, hogy mi itt az általános iskolákkal foglalkoztunk, de a középfokú oktatásban is hasonló a helyzet, még ha valamivel kisebb mértékben is.

Az eredmény? Jobban fizetett, ezáltal motiváltabb tanárok, akik a tényleges feladatukkal, a diákokkal foglalkoznak. 

Az oktatás az ország sikerének a záloga. Közhelyesnek hangzik, de még egyéni szinten is jól bizonyítható a mondat igazságtartalma. A felsőfokú végzettségűek mindössze 4%-a nem talál munkát, a középfokú végzettségűek esetében ez 10%, de a sokkoló adat a középfokú papírral nem rendelkezőknél jelentkezik: közülük minden negyedik (23%) munkanélküli (forrás: OECD). Ez utóbbi a fejlett világban az egyik legrosszabb mutató.

Ráadásul Magyarországon extrémen igaz, hogy a tanulás kifizetődik. Egy diplomás több, mint kétszer annyit keres, mint egy középfokú papírral rendelkező, és háromszor annyit, mint egy középfokkal sem bíró személy. Vagyis az oktatás hozzásegít az elhelyezkedéshez és a magasabb jövedelemhez is.

Ebben a helyzetben nyilván azt várnánk, hogy az állam számára kiemelt jelentőségű az oktatás, és ez kellő súllyal meg is jelenik a költségvetésben. Sajnos nem ez a helyzet. Magyarország az utolsó az OECD-ben az oktatásra fordított pénzeket tekintve: míg mi a GDP 4,6%-át költjük erre, addig a fejlett országok jóval többet, 6,3%-ot. És hogy az oktatásnak mi a súlya a költségvetésben? Míg az OECD egészében az államok a büdzséjük nyolcadát erre fordítják (13%), mi csak a tizedét (9,8%). Ezzel szintén a lista alján vagyunk, ráadásul a trend is negatív.

E számok alapján kedvünk lenne beállni a sorba, és több pénzt követelni az oktatásnak, ugyanis azt gondoljuk, hogy az ország jövője szempontjából kritikus, hogy a költségvetés jelenleginél nagyobb részét fordítsuk oktatásra.

Bár a százalékos különbségek kicsinek tűnnek, ha az eddigi 10-ről 11 százalékra emelkedne az oktatás súlya a büdzsében (ami összhangban van az EU-átlaggal), az hozzávetőleg 170 milliárd forint pluszforrást jelentene éves szinten. Igen, ez azt feltételezi, hogy más területeken ennyivel csökkenteni kell a kiadásokat.

Az eredmény? Jobban fizetett és megbecsült tanárok, akik ezáltal nagyobb lelkesedéssel végzik a munkájukat, illetve jobban felszerelt és színvonalasabb iskolák – végeredményben diákok, akik szívesebben tanulnak tovább, és később jobb esélyekkel lépnek ki a munkaerő-piacra.

Egy következő lépésben viszont azt vizsgáljuk, hogy a meglévő forrásokat hogyan lehet ésszerűbben hasznosítani.

FRISSÍTÉS: az adatok forrása az OECD Education at a Glance 2013 című kiadvány (http://www.oecd.org/edu/eag2013%20(eng)--FINAL%2020%20June%202013.pdf).